Salétromos fal: miért jön vissza mindig, és mi a helyes sorrend

A salétromos fal Magyarországon a lakóépület-állomány egyik leggyakoribb és legdrágábban javítható hibája. A tulajdonos jellemzően azt látja, hogy a lábazati sávban, 20–120 cm magasságban a vakolat felpúposodik, porlik, fehér vagy sárgásfehér kristályos bevonat üti ki magát rajta, a festék leválik, és mindez egy-két évvel egy teljes körű felújítás után újra megjelenik — ugyanott, ugyanúgy. Ez a visszatérés nem a kivitelező hanyagságának a jele, hanem szinte mindig a beavatkozások rossz sorrendjéé.

Az alábbi írás négy dologra ad választ. Először tisztázza, mi az a jelenség, amelyet a köznyelv salétromnak nevez, és mi történik fizikailag a vakolatban. Másodszor levezeti, mekkora erő szakítja szét a vakolatot, hogy érthető legyen, miért nem segít semmilyen felületi kezelés. Harmadszor lépésről lépésre végigveszi a helyes beavatkozási sorrendet, a hozzá tartozó szabvány- és irányelvi követelményekkel. Negyedszer megmondja, mennyi időt és milyen nagyságrendű költséget jelent mindez, és milyen ellenőrző listával érdemes a kivitelezőtől átvenni a munkát.

Mi a salétrom valójában: sótranszport és kristályosodás

A „salétrom” szó szigorú értelemben a nitrátsókat jelenti: elsősorban a kálium-nitrátot (KNO₃) és a kalcium-nitrátot (Ca(NO₃)₂). Ezek régi épületekben valóban gyakoriak, mert szerves anyag — istállótrágya, emésztő, konyhai hulladék, korábbi állattartás — bomlásából származó ammónia nitrifikációjával keletkeznek a talajban és a falazat alsó szakaszában. A gyakorlatban azonban a köznyelv salétromnak nevez minden falfelületi sókivirágzást, és ez a cikk is ebben a tágabb értelemben használja a kifejezést, mert a kártétel mechanizmusa a sótípustól függetlenül azonos.

A folyamat három lépésből áll. Első a kapilláris felszívódás: ha a falazat alatt hiányzik vagy elöregedett a vízszintes falszigetelés, a talajnedvesség a falazóanyag és a habarcs kapillárisaiban felemelkedik. A felszívási magasságot közelítőleg a Jurin-törvény adja meg: h = 2·σ·cos θ / (ρ·g·r), ahol σ a víz felületi feszültsége (0,0728 N/m 20 °C-on), θ a nedvesítési szög, ρ a víz sűrűsége (998 kg/m³), g = 9,81 m/s², r a kapilláris sugara. Tökéletesen nedvesítő pórusfalat feltételezve (θ ≈ 0, cos θ ≈ 1) egy 1 µm sugarú pórusban ez elméletileg h = 2 × 0,0728 / (998 × 9,81 × 1·10⁻⁶) ≈ 14,9 m. A valóságban a felszívási magasságot a párolgás korlátozza: ott áll meg a nedves sáv, ahol a felfelé szállított vízmennyiség egyensúlyba kerül a felületről elpárolgó vízmennyiséggel. Ezért látszik a nedves sáv határa mindig egy vonalban, és ezért emelkedik meg, ha a falat párazáró réteggel lezárják.

Második lépés a sószállítás. A felszívódó víz nem tiszta: oldott állapotban hozza magával a talajból és a falazatból származó sókat. Ez oldott ionok formájában történik, tehát a víz szállítóközeg, a só a rakomány. Harmadik lépés a párolgási zónában végbemenő kristályosodás. A párolgás felületén a víz eltávozik, az ionok viszont nem — a helyi oldatkoncentráció megnő, eléri, majd túllépi a telítettséget, és a só kikristályosodik. Ha a párolgási front a vakolat felületén van, a kristály a felületen jelenik meg: ezt hívjuk kivirágzásnak (efflorescencia), és ez a kevésbé káros eset. Ha a párolgási front a vakolat belsejébe húzódik vissza — például mert a felületet párazáró festékkel lezárták —, a kristály a pórusokban nő: ez a kriptoflorescencia, és ez az, ami a vakolatot szétveti.

Melyik só, honnan, és miért nem szárad ki a fal magától

A falazatban előforduló sók három nagy csoportba sorolhatók: nitrátok, szulfátok és kloridok. Mindegyiknek más az eredete, más a higroszkópossága, és részben más a kártételi mechanizmusa. A higroszkóposság a kulcs ahhoz, hogy miért nem szárad ki magától egy sóterhelt fal: minden só rendelkezik egy kritikus relatív páratartalommal (deliquescencia-ponttal), amely fölött a levegőből vizet vesz fel, és oldatba megy. Ha a helyiség levegőjének relatív páratartalma tartósan a só kritikus értéke fölött van, a sóterhelt vakolat a levegőből újranedvesedik — akkor is, ha a talajnedvesség útját már elvágták.

A táblázat egyetlen sora magyarázza meg a legtöbb sikertelen felújítást: a kalcium-nitrát 55% körüli relatív páratartalomnál már oldatba megy. Egy fűtött lakószoba téli relatív páratartalma jellemzően 40–60%, a fűtésmentes átmeneti időszakban és nyáron 55–70%. Ez azt jelenti, hogy egy kalcium-nitráttal terhelt vakolat az év jelentős részében nedves marad pusztán a szobalevegőből — függetlenül attól, hogy a kapilláris utánpótlást elvágták-e. Ezért nem lehet a második lépést, a sóterhelt vakolat eltávolítását átugrani. Amíg a só a falban van, addig a fal higroszkóposan nedves marad, és a laikus szemlélő ezt „a szigetelés nem működik” tünetként éli meg.

A sóterhelés mérése: nem szemre, hanem laborban

A sóterhelés mértékét fúrópor-minta laboratóriumi vizsgálatával határozzák meg, ionkromatográfiával vagy fotometriás módszerrel, a falazat több magasságából és mélységéből vett mintákon. A mintavétel akkor értékelhető, ha legalább három magasságban (a látható károsodási sáv alatt, közepén és fölött) és falmélységenként külön tartományokban — jellemzően 0–5 cm, 5–15 cm és 15–25 cm mélységből — külön mintát vesznek, mert a sóprofil a falkeresztmetszetben erősen egyenetlen. Az eredményt tömegszázalékban adják meg a száraz mintára vonatkoztatva. A német WTA (Wissenschaftlich-Technische Arbeitsgemeinschaft für Bauwerkserhaltung und Denkmalpflege) 2-9-20/D irányelve — amely a magyar gyakorlatban is a szárítóvakolat-rendszerek referenciája — három terhelési osztályt különböztet meg, ionfajtánként eltérő határértékekkel.

A besorolásnak közvetlen kivitelezési következménye van: közepes és magas terhelés esetén a szárítóvakolat alá porozitásképző alapvakolatot (Porengrundputz) kell felhordani, csekély terhelésnél ez elhagyható. Ha több ion is jelen van, mindig a legmagasabb osztályt adó ion dönt. Ha a kivitelező nem tud sótartalom-vizsgálati jegyzőkönyvet mutatni, akkor nem tudja, milyen rétegrendet épít — csak tippel.

A falnedvesség mérésére a laboratóriumi referenciamódszer a szárításos (Darr-) eljárás: a fúrópor-mintát nedvesen lemérik, 105 °C-on tömegállandóságig szárítják, majd újra mérik. A nedvességtartalom u = (m_nedves − m_száraz) / m_száraz × 100 [tömeg%]. Példa: 42,7 g nedves fúrópor 39,1 g-ra szárad, tehát u = (42,7 − 39,1) / 39,1 × 100 = 9,21 tömeg%. Ebből számítható az átnedvesedési fok: DFG = u / u_max × 100, ahol u_max az anyag maximális kapilláris vízfelvétele. Történelmi tömör téglánál u_max jellemzően 15 tömeg% körül van, tehát DFG = 9,21 / 15 × 100 = 61%. A WTA 4-11-16/D besorolása szerint ez „erős” átnedvesedés (40–80%). A gyakran használt karbidos (CM-) gyorsmérés terepi tájékozódásra alkalmas, de sóterhelt anyagon szisztematikusan eltér a Darr-eredménytől, mert a higroszkóposan kötött vizet más arányban szabadítja fel; döntéshez ezért a Darr-módszer az irányadó.

Miért repeszti szét a vakolatot a sókristály

A laikus válasz az szokott lenni, hogy „a só kitágul”. Ez pontatlan. A vakolatot nem a kristály térfogata bontja meg, hanem a kristálynövekedés nyomása: amikor egy túltelített oldatból kristály nő egy zárt pórusban, a növekvő kristály és a pórusfal közötti nanométeres oldatfilmen keresztül nyomást fejt ki a pórusfalra. Ezt a nyomást a Correns-egyenlet írja le.

A táblázat legfontosabb üzenete a nagyságrend. A legkisebb értéket adó mirabilit is 7,7 MPa-t fejt ki, ami a mészvakolat húzószilárdságának 15–38-szorosa. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan hagyományos vakolat- vagy festékanyag, amely mechanikailag ellenállna a pórusaiban kristályosodó sónak. A védekezés nem lehet szilárdsági kérdés — a védekezés kizárólag az lehet, hogy a kristály oda nő, ahol nem tesz kárt, illetve hogy a só egyáltalán ne jusson oda.

A szulfátoknál egy második mechanizmus is fellép: a hidratációs tágulás. A vízmentes thenardit (Na₂SO₄, V_m = 53,3 cm³/mol) tíz vízmolekula felvételével mirabilittá (Na₂SO₄·10H₂O, V_m = 219,8 cm³/mol) alakul. A moláris térfogat aránya 219,8 / 53,3 = 4,12, azaz a térfogat több mint négyszeresére nő. Ez az átalakulás a levegő hőmérsékletének és relatív páratartalmának ingadozása mentén oda-vissza lejátszódik, tehát a szulfátos falazat minden nedvesedési-száradási ciklusban újabb roncsolást szenved. Ezért romlik látványosan gyorsabban egy szulfáttal terhelt fal, amelyet ciklikusan nedvesítenek — például mert a lábazatot minden esőben elveri a felfröccsenő víz.

A leggyakoribb hiba: felületkezelés a szerkezeti ok előtt

A tipikus rossz forgatókönyv így néz ki. A tulajdonos látja a felpúposodott vakolatot, leveri a károsodott részt, kőműves cementes vakolatot húz rá, majd lefesti — gyakran kifejezetten „vízlepergető”, „páraáteresztő” címkéjű, de valójában közepes vagy nagy diffúziós ellenállású diszperziós festékkel. Az eredmény hat–huszonnégy hónapon belül három jelenség valamelyike.

1. A nedves sáv feljebb húzódik. A párolgási felület lecsökkent, a kapilláris utánpótlás viszont változatlan maradt, ezért a víz magasabban keres kiutat. Ez a leggyakoribb: a fal a javítás után magasabbra „nedvesedik fel”, mint azelőtt.
2. A vakolat a fal síkjában, táblásan leválik. A párolgási front a cementvakolat és a régi falazat határára húzódott, a kristályosodás ott ment végbe, és a nyomás a tapadási síkot bontotta meg. A leverés után a fal mögötte porszáraznak tűnhet — ez megtévesztő, mert a kristályosodás éppen a száradó zónában történik.
3. Penészfolt jelenik meg a javított sáv fölött vagy mellett. A tartósan nedves, hűvös falfelület relatív páratartalma helyben 80% fölé emelkedik, és a penészgombák csírázásához ennyi elegendő — nem kell kondenzációt, harmatpont alatti hőmérsékletet elérni. A vonatkozó normatív kritérium az MSZ EN ISO 13788 szerinti hőmérsékleti tényező, fRsi ≥ 0,70.

Ugyanez vonatkozik minden vékonyréteg-bevonatra, a sajátunkat is beleértve. A MIG-ESP bevonat száraz rétegvastagsága 0,4–0,6 mm; ekkora rétegvastagságban egyetlen ásványi film sem tud ellenállni a fenti táblázat szerinti, több megapascalos kristályosodási nyomásnak, és nem tudja megakadályozni, hogy a fal alulról vizet szívjon. Ha az első három lépés nem történt meg, a bevonat felhordása nem javítás, hanem elfedés — és a következő szezonban ugyanoda kerül vissza a probléma, plusz egy anyag- és munkadíjjal.

1. lépés: a vízbejutás megszüntetése

A sorrend első és legdrágább lépése az, amit a legtöbben kihagynak. Mielőtt bármit tennénk a fallal, meg kell állapítani, honnan jut bele a víz. Négy tipikus forrás létezik, és ezek gyakran egyszerre vannak jelen: (a) talajnedvesség kapilláris felszívódása hiányzó vagy elöregedett vízszintes falszigetelés miatt; (b) csapadékvíz, amely rossz lejtésű terep, sérült ereszcsatorna, hiányzó lábazati elvezetés miatt a fal tövében gyűlik össze; (c) oldalirányú talajnedvesség terepszint alatti falszakaszon, hiányzó függőleges szigetelésnél; (d) épületgépészeti szivárgás. A negyediket mindig zárja ki elsőként — egy szivárgó vezeték javítása lényegesen olcsóbb minden egyéb beavatkozásnál, és nélküle bármi mást csinál, kudarcra van ítélve.

Ha a diagnózis kapilláris felszívódás, akkor a beavatkozás célja a kapilláris megszakítás: a falkeresztmetszetben létre kell hozni egy olyan sávot, amelyen keresztül a víz kapillárisan nem tud továbbhaladni. Erre két bevált eljáráscsalád van.

Injektálásos kapilláris megszakítás

Az eljárás során a falba 10–14 mm átmérőjű furatsort készítenek, jellemzően 10–12,5 cm osztásközzel, a fal síkjához képest 0–45 fokos szögben, a falvastagság 80–90%-áig lefúrva, majd a furatokba nyomás nélkül (gravitációsan) vagy alacsony nyomáson (0,5–10 bar) impregnálószert juttatnak. Az anyag jellemzően szilán-sziloxán mikroemulzió, szilikonát- vagy szilikátbázisú, esetenként krémes állagú (injektálókrém), amely a pórusfalakra kötve hidrofóbizálja azokat, tehát nem eltömíti a kapillárisokat, hanem megszünteti a víz nedvesítőképességét bennük. Ettől a Jurin-összefüggésben szereplő cos θ előjelet vált (θ > 90°), és a felszívás megáll.

A kivitelezés minőségét három dolog dönti el, és ezeket a szerződésben érdemes rögzíteni. Az első a furatkiosztás és a furatmélység — ha 5 cm-rel rövidebbre fúrnak, akkor a fal külső harmadában marad egy kezeletlen, vizet vezető sáv. A második az injektálandó anyagmennyiség: a folyadékos rendszereknél a szükséges mennyiség a falkeresztmetszet térfogatából számítandó, és a kivitelezőnek dokumentálnia kell a ténylegesen bevitt litert. A harmadik a fal kiindulási átnedvesedési foka: 80% fölötti telítettségnél a legtöbb folyadékos rendszer hatásfoka romlik, mert a pórusokat kitöltő víz miatt az impregnálószer nem tud a pórusfalakra kötni — ilyenkor előszárítás vagy krémes rendszer szükséges. A WTA 4-4/D irányelv szerint vizsgált (WTA-geprüft) rendszereket érdemes választani, mert ezeknél a hatékonyságot mesterségesen átnedvesített téglapróbatesteken, szabványosított eljárással igazolták.

Acéllemez-beütés

A mechanikus eljárás során hullámosított, jellemzően 1,5 mm vastag korrózióálló acéllemezeket ütnek be a falazat egy folyamatos vízszintes fugájába, egymást átlapolva. Az így létrejövő fémréteg fizikai kapilláris megszakítást ad, azonnali és nem öregedő hatással, ezért ott a legjobb választás, ahol az injektálás bizonytalan: nagyon nedves falnál, üregekkel átjárt vagy egyenetlen falazatnál. Két erős korlátja van. Egyrészt csak akkor alkalmazható, ha a falazatban van végigfutó, egyenes vízszintes fuga — vegyes falazatnál, kőalapnál, vályognál nem. Másrészt a falvastagságot a gép hossza korlátozza, jellemzően kb. 60–70 cm-ig. A beütés rezgést és lokális megsüllyedést okozhat, ezért statikailag érzékeny vagy repedezett falnál csak szakvélemény birtokában végezhető.

2. lépés: sótalanítás és a szennyezett vakolat eltávolítása

A kapilláris megszakítás elvágja az utánpótlást, de nem távolítja el azt a sómennyiséget, amely évtizedek alatt már felhalmozódott a falazatban és a vakolatban. Ahogy fentebb láttuk, ez a sómennyiség önmagában képes higroszkóposan nedvesen tartani a falat 50–75% relatív páratartalom mellett, tehát az első lépés önmagában nem hozza meg a várt eredményt. Ezt a második lépést szokták a leggyakrabban lespórolni, és ez a leggyakoribb oka annak, hogy a fal „az injektálás után is nedves maradt”.

A gyakorlati teendő a sóterhelt vakolat teljes eltávolítása. Az általánosan alkalmazott szabály szerint a vakolatot a látható károsodás felső határa fölött legalább 80 cm-rel kell leverni, mert a sóvándorlás mindig előrébb tart, mint a látható tünet. Alul a vakolatot a padlósík alá, illetve a járdaszint alá kell visszabontani. A leverést követően a fugákat 2 cm mélyen ki kell kaparni, a falfelületet gépi drótkefével vagy szárazon szemcseszóróval tisztítani kell, a leverési törmeléket pedig azonnal el kell szállítani a helyszínről — a felhalmozott, sóval telített törmelék nedvességforrás, és a friss vakolatra visszakerülő sóporból újabb kivirágzás lesz.

Erős, jellemzően 0,5 tömegszázalék fölötti klorid- vagy 0,3 tömegszázalék fölötti nitrátterhelésnél a leverés önmagában nem elég, mert a só a falazat mélyebb rétegeiben is jelen van. Ilyenkor kompresszes sótalanítás alkalmazható: cellulóz-, bentonit- vagy kaolinbázisú pépes réteget hordanak fel a nedves falfelületre, amely száradás közben a falból kifelé irányuló nedvességáramot indít, és a pép magába gyűjti a kioldott sót. A pakolást leverik, és a folyamatot két–négy alkalommal megismétlik, laborral ellenőrzött sótartalom-csökkenés mellett. Ez több hetes folyamat, és ellenőrző mintavétel nélkül értelmetlen: a kivitelezőtől kérjen kiindulási és záró sótartalom-vizsgálati eredményt, ugyanabból a furatpozícióból és mélységtartományból véve.

A barkácsáruházi „salétromtalanító” és „sóátalakító” folyadékok ettől külön kategóriát képviselnek. Ezek a szerek a felület néhány milliméteres rétegében alakítják át vagy kötik meg a sókat, a falkeresztmetszet mélyebb sószállító zónáját nem érik el, és a WTA 2-9-20/D irányelv nem ismeri el őket a sóterhelt vakolat eltávolításának helyettesítőjeként. Használatuk a látható kivirágzást átmenetileg eltünteti, a sómérleget nem változtatja meg.

Egyes helyzetekben — például magas kloridterhelésű vagy műemléki falazatnál — a teljes sótalanítás sem elérhető, illetve nem gazdaságos. Ilyenkor a stratégia nem a só eltávolítása, hanem a kristályosodás áthelyezése egy áldozati rétegbe: a következő lépés, a szárítóvakolat pontosan erre való.

3. lépés: makropórusos szárítóvakolat

A szárítóvakolat (nemzetközi szóhasználatban Sanierputz, renovation plaster) nem attól szárítóvakolat, hogy ez van ráírva a zsákra, hanem attól, hogy mérhető anyagjellemzőkkel rendelkezik. Az alapelv a következő: a vakolat mesterségesen létrehozott, egymással nem összefüggő nagy pórusokat (makropórusokat) tartalmaz, amelyek a szilárd vakolattest térfogatának több mint 40%-át teszik ki. Ezek a pórusok megtörik a kapilláris folytonosságot, tehát a vakolat nem szívja fel kapillárisan a falból a sós vizet, viszont páradiffúzióval jól átjárható. Ennek következtében a párolgási front a vakolat belsejébe kerül, és a só a makropórusokban kristályosodik ki, ahol a nagy szabad térfogat miatt nem tud olyan nyomást felépíteni, amely a vakolatot szétvetné. A vakolat tehát tárolóként működik, és a fal felülete közben szárazon, sómentesen és festhetően marad.

A követelményeket az MSZ EN 998-1:2017 szabvány R (renovation, felújító) típusú vakolóhabarcsra vonatkozó előírásai és a WTA 2-9-20/D irányelv rögzítik. A két dokumentum részben átfed, a WTA a szigorúbb.

Három gyakorlati következmény adódik ebből. Az első: a 2 cm minimális rétegvastagság nem javaslat, hanem a működés feltétele. Ennél vékonyabb rétegben nincs elég makropórus-térfogat a só befogadására, és a rendszer néhány éven belül telítődik. Ha a kivitelező 1,5 cm-t javasol, mert „úgy szebb a kávaszélesség”, akkor a rendszer működési elvét áldozza fel a geometriáért. A második: közepes és magas sóterhelésnél a szárítóvakolat alá porozitásképző alapvakolatot (Porengrundputz) kell felhordani, jellemzően 5–10 mm-es, hézagos, a falfelület 50–70%-át fedő terítéssel — ez tovább növeli a sótároló térfogatot, és megakadályozza, hogy a só közvetlenül a szárítóvakolat tapadási síkjába kristályosodjon. A harmadik: a szárítóvakolatot nem szabad simára glettelni cementes vagy gipszes glettel. A glett kapillárisan aktív, összefüggő, finom pórusrendszerű réteg — pontosan az, amit a szárítóvakolat el akar kerülni; a gipsz ráadásul maga is szulfátforrás. Ha glettelni kell, akkor kizárólag mészbázisú, nagy páraáteresztésű, a rendszerhez tartozó felső vakolatot szabad használni.

A szárítóvakolat élettartama véges, és ezt őszintén meg kell mondani: a rendszer a sót gyűjti, tehát egyszer betelik. Sikeres kapilláris megszakítás mellett, csökkenő sóutánpótlás esetén ez jellemzően több évtized. Elmaradt vagy sikertelen falszigetelés mellett, tehát folyamatos sóutánpótlásnál 5–10 év alatt is telítődhet. A szárítóvakolat tehát nem helyettesíti az első lépést, hanem kiegészíti.

4. lépés: páraáteresztő felületképzés

A negyedik lépés az, ahol a legtöbb egyébként jól elvégzett felújítás elbukik. Az első három lépés célja az volt, hogy a falból kifelé irányuló vízgőzáram akadálytalan legyen, és a párolgási front a szárítóvakolat belsejébe kerüljön. Ha erre a rendszerre egy nagy diffúziós ellenállású festéket vagy vékonyvakolatot hordanak fel, akkor a párolgási front visszaszorul a felületképzés és a vakolat határára, a só ott kristályosodik, és az egész, sok százezer forintos rétegrend a legfelső, néhány tized milliméteres réteg miatt hibásodik meg.

A Künzel-kritériumok: két szám, amelyet minden felújítási bevonattól el kell kérni

Az sd-érték [m] annak a nyugvó légrétegnek a vastagsága, amely ugyanakkora vízgőz-diffúziós ellenállást ad, mint a vizsgált réteg; meghatározása az MSZ EN ISO 12572 szerint történik. A w vízfelvételi együttható [kg/(m²·h⁰′⁵)] azt méri, mennyi folyékony vizet vesz fel a bevonat esővíz hatására; az MSZ EN ISO 15148 szerinti kapilláris vízfelvételi együttható (A_w) ugyanezt a mennyiséget adja meg. A gyakorlati tanács tehát egyszerű: bármilyen terméket ajánlanak, kérje el mindkét számot írásban, a teljesítménynyilatkozatból vagy a műszaki adatlapról. Ha nincs rá adat, akkor a termék nem felújítási felületképzés, csak festék.

Referenciaként érdemes tudni, hogy a szakirodalomban egy hagyományos, jó minőségű mészfesték sd-értéke szintén 0,01–0,05 m nagyságrendű, egy szilikátfestéké 0,02–0,1 m, egy átlagos beltéri diszperziós festéké 0,1–0,5 m, egy „mosható”, teltebb homlokzati diszperziós bevonaté pedig könnyen 0,5–2,0 m. Ez utóbbi tartomány már önmagában elronthatja a rétegrendet. Vagyis a MIG-ESP deklarált sd-értéke a hagyományos mészfestés nagyságrendjében van; a különbség nem a páraáteresztésben, hanem abban áll, hogy a mészfestés vízfelvétele nem korlátozott, a bevonaté viszont deklaráltan 0,1 kg/(m²·h⁰′⁵) alatt marad.

MIG DHMb mikromembrán technológia – magyar nyelvű animáció (1:49)

A gyártó fenti, egy perc negyvenkilenc másodperces magyar nyelvű animációja a bevonat rétegszerkezetét és a rajta keresztüli páratranszportot mutatja be. A film két dolgot ábrázol jól: egyrészt azt, hogy a bevonat vékony, ásványi kötésű, pórusos film, amelyen a vízgőz kifelé át tud haladni, másrészt azt, hogy a felület kifelé vízlepergető, tehát a csapóeső folyékony vizét nem engedi be. Ez a kettősség pontosan a fentebb tárgyalt V1 + W3 páratechnikai viselkedés szemléltetése, és ez az, ami a negyedik lépéshez kell.

Mit mutat a gyártói nedvességtechnikai szimuláció, és mit nem

A gyártó több WUFI-szimulációt is készíttetett a bevonat nedvességtechnikai viselkedésére. A WUFI a Fraunhofer Institut für Bauphysik dinamikus hő- és nedvességtechnikai szimulációs programja, amely óránkénti klímaadatokkal, a rétegek nedvességtárolási és -szállítási függvényeivel számol. Fontos elöljáróban rögzíteni: a szimuláció modelleredmény, nem mérés. A kimenet pontosan annyira megbízható, amennyire a bemenő anyagjellemzők és peremfeltételek azok.

Mennyi idő és milyen nagyságrendű költség lépésenként

A kiszáradás időigénye az, amit a legtöbb tulajdonos alábecsül, és amiről a legkevesebb szó esik az ajánlatkéréskor. A kapilláris megszakítás elkészülte után a falban lévő víznek diffúzióval kell eltávoznia, és ez a folyamat a kezdeti szakasz után lényegében az idő négyzetgyökével arányos: a kiszáradási front előrehaladása lassul, ahogy mélyebbről kell a vízgőznek kijutnia. A szakirodalomban használt tapasztalati becslés nagyjából 1 cm falvastagságnyi kiszáradás havonta, kedvező szellőzési és hőmérsékleti viszonyok mellett. Egy 45 cm-es tömör téglafalnál, amely mindkét oldalán szabadon párologhat, ez a fél falvastagsággal, tehát mintegy 22 hónappal számolva másfél–két évet jelent; ha a fal csak egyik oldalán tud száradni (például terepszint alatti vagy burkolt falszakasz), akkor három–négy évet. Sóterhelés a felső határ felé tolja el az eredményt. Ez a becslés nem szabványosított érték, és épületenként jelentősen szór.

Éppen ezért nem azt kell várni, hogy a fal a felújítás végére kiszárad. A helyes elvárás az, hogy a szárítóvakolat-rendszer a kiszáradás teljes ideje alatt használható, festhető, penészmentesen tartható felületet adjon — a WTA-rendszer pontosan erre lett kitalálva. A kiszáradást a felújítás után 12 és 24 hónappal elvégzett ismételt Darr-vizsgálattal érdemes ellenőrizni, ugyanabból a furatpozícióból és mélységtartományból, mint a kiindulási méréskor.

Ellenőrző lista a kivitelezőnek átadás előtt

Az alábbi tizenkét pont mindegyike olyan kérdés, amelyre írásos választ vagy dokumentumot kell kapnia. Ha bármelyikre az a válasz, hogy „az nem szokás”, „azt nem szoktuk mérni”, vagy „az felesleges pénzkidobás”, akkor javasoljuk a lista kinyomtatását és a szerződéshez csatolását.

1. Készült-e falnedvesség-mérés Darr-módszerrel, több magasságból és falmélységből, jegyzőkönyvezve? Mekkora az átnedvesedési fok?
2. Készült-e sótartalom-vizsgálat klorid-, nitrát- és szulfáttartalomra, tömegszázalékos eredménnyel? Melyik WTA 2-9-20/D szerinti terhelési osztályba esik a fal?
3. Kizárták-e írásban az épületgépészeti szivárgást és a csapadékvíz-elvezetés hibáit?
4. Milyen kapilláris megszakítási eljárást javasolnak, és miért éppen azt? Az injektálórendszer WTA 4-4/D szerint vizsgált-e?
5. Mekkora a tervezett furatosztás, furatátmérő és furatmélység, és hány liter injektálóanyagot visznek be folyóméterenként? Ez dokumentálva lesz-e?
6. A vakolatot a látható károsodás felső határa fölött legalább 80 cm-rel verik-e le, és a járdaszint alá visszabontják-e?
7. Kikaparják-e a fugákat 2 cm mélyen, és azonnal elszállítják-e a sóterhelt törmeléket?
8. Magas sóterhelés esetén terveznek-e kompresszes sótalanítást, és lesz-e utólagos ellenőrző sótartalom-mérés ugyanabból a furatpozícióból?
9. A szárítóvakolat MSZ EN 998-1 R típusú, WTA-rendszerhez tartozó termék-e? Kérje el a teljesítménynyilatkozatot és a rendszertanúsítványt.
10. Legalább 2 cm vastagságban készül-e a szárítóvakolat, és közepes-magas sóterhelésnél lesz-e alatta porozitásképző alapvakolat?
11. A felületképzés sd-értéke 2,0 m alatt, vízfelvételi együtthatója 0,5 kg/(m²·h⁰′⁵) alatt van-e, és a w · sd szorzat 0,2 alatt marad-e? Kérje el az adatokat írásban.
12. Kizárták-e a cementes vagy gipszes glettet, a párazáró alapozót és a mosható diszperziós fedőfestést a rétegrendből? Rögzítették-e a szerződésben az utólagos, 12 és 24 hónapos ellenőrző nedvességmérést?

Összefoglalás

A salétromos fal nem festéssel, hanem sorrenddel javítható. A látható tünet — a kivirágzás, a málló vakolat, a leváló festék — a kapilláris sótranszport és a párolgási zónában végbemenő kristályosodás végterméke, és a kristályosodási nyomás nagyságrendekkel meghaladja a vakolatok szilárdságát. Ezért nincs olyan felületi termék, amely a szerkezeti ok megszüntetése nélkül tartós eredményt adna.

A helyes sorrend négy lépés: (1) a vízbejutás megszüntetése — a csapadékvíz-elvezetés rendbetétele, majd kapilláris megszakítás injektálással vagy acéllemez-beütéssel; (2) a sóterhelt vakolat eltávolítása, szükség esetén kompresszes sótalanítással; (3) legalább 2 cm vastag, MSZ EN 998-1 R típusú, WTA-rendszerű makropórusos szárítóvakolat, magas sóterhelésnél porozitásképző alapvakolattal; (4) nagy páraáteresztésű, vízlepergető felületképzés. Bármelyik lépés kihagyása visszahozza a jelenséget — jellemzően a felújítás utáni második fűtési szezonra.

A tervezőnek és a kivitelezőnek szóló gyakorlati zárás: a tervlapon szerepeljen a Darr-mérés és a sótartalom-vizsgálat eredménye, a WTA-terhelési osztály, a kapilláris megszakítás módja és a bevitt anyagmennyiség, a szárítóvakolat rétegvastagsága és rendszertanúsítványa, valamint a felületképzés sd- és w-értéke. A lakástulajdonosnak szóló zárás ennél rövidebb: kérje el ezt az öt adatot írásban, mielőtt bármit aláír.

A saját termékünk helye ebben a sorban a negyedik lépés. A MIG-ESP Exterior a MIG-2022-09-14 ESP-02 számú CE-teljesítménynyilatkozat szerint sd = 0,05 m ± 0,02 m páradiffúziós egyenértékű légrétegvastagságot és 0,1 kg/(m²·h⁰′⁵) alatti vízfelvételt deklarál, tehát a Künzel-kritériumokat jelentős tartalékkal teljesíti, és az MSZ EN 1062 szerinti V1 + W3 besorolásba esik — ez páratechnikailag alkalmassá teszi a felújított falszerkezet lezárására. Nem hőszigetelés — a nyilatkozat a hővezetési tényezőnél NPD-t deklarál —, nem falszigetelés, nem szárítóvakolat, és önmagában nem oldja meg a salétromos fal problémáját. Aki mást ígér, azt kérje meg, hogy mutassa be a teljesítménynyilatkozatot.